A házasság jelképe a gyűrű

Sokszor fordulnak hozzám a párok azzal a problémával, hogy nem tudják, a gyűrűt melyik kéz melyik ujján kell viselni eljegyzést követően, majd az esküvő után. Nem csoda, hogy bizonytalanok, mert itt is érvényes az ahány ház annyi szokás elve. Ráadásul régen az eljegyzési gyűrű formája, funkciója és a hozzá kapcsolódó hiedelmek is tájegységenként különböztek, ezért nehéz egyöntetűen állást foglalni e témában. Az 1900-as években Európában használt gyűrűket besorolhatjuk 3 jelentősebb csoportba: szerelmi ajándék gyűrűk más néven mátkagyűrűk, eljegyzési és esküvői gyűrűk. A szerelmi ajándék gyűrű/mátkagyűrű: Hat darabból álló három köves ezüstgyűrű készletet a leányok már 12 évesen kaphattak olyan legénytől, aki „komoly szeretőjük” volt, és később feleségül is vette őket. A mátkagyűrűket a hajadon leányok a járó legényektől érzelmi zálogként kapták. Mivel egy-egy lányhoz akár tíz tizenöt legény is járhatott udvarolni, gyakran előfordult, hogy egy leánynak minden ujjára kettő-három ilyen gyűrű is jutott. A legények a vásárokon, búcsúban az ékszerművesek sátraiban tudtak hozzájutni. Ezek olyan karikagyűrűk voltak, amiken kettő vagy három foglalatban egy-egy színes üvegkő csillogott. Legtöbbször a három kövest választották, mert abban egy piros egy zöld és egy fehér kő volt elhelyezve. 

Anyagukat tekintve nemesfémből, főként ezüstből készültek, tehetősebb vagy komolyabb szándékú udvarlók aranyból készíttették. Egyes tájegységeken szokás volt pecsétgyűrűt vagy formázott fém fejű gyűrűt is mátkagyűrűként ajándékozni. Ez utóbbi feje általában szívet formázott a szerelem szimbólumát, vagy lógott róla apró lakatot, illetve kulcsot formázó kis fémlapocska az elköteleződés jeleként. „szívembe zártalak és a kulcsa elveszett”. Valószínűleg innen ered a manapság használatos lakatceremónia az esküvőkön, melynek keretében az Ifjú Pár két lakatot kulccsal összezár majd a kulcsokat egy közeli tóba dobják, hogy azt többé kinyitni már ne lehessen. A mátkagyűrűket a hajadon leányok – hogy megóvják munka közben csak elvétve, ellenben – a templomban, ünnepnapokon, illetve délutáni kimenőre menet mindig viselték. Ezeket úgy osztották el, hogy az ezüst gyűrűket a bal, míg az arany gyűrűket a jobb kezükre húzták. Asszonyként már nem vehették föl a mátkagyűrűket, csak a férjüktől kapottat illett hordaniuk.

A jegygyűrű

A régi paraszti társadalomban a hit a mindennapi élet szerves részét képezte. Ahogy minden másnak úgy a vasárnapi szentmisének és a házasságkötésnek is meg volt a maga ideje és rendje. I. Kálmán dekrétuma szerint: „minden házasságkötés az egyház színe előtt, pap jelenlétében alkalmas tanúk szeme láttára, az eljegyzésnek valami jelével és mind a két fél megegyezésével menjen végbe.” Akkoriban még az ilyen módon akár titokban kötött házasság is érvényesnek számított. Ennek a gyakorlatnak az 1894-ben bevezetett kötelező polgári jogi házasságkötés vetett némi gátat. A paraszti közösségekben teljesítették ugyan a házasság törvényes kötelezettségét, de a házasságot csak az egyházi esküvővel tekintették megkötöttnek. A legtöbben katolikus hitűek voltak, mely szertartástan szerint a gyűrű önmagába visszatérő vonala a házastársi hűség végtelenségét jelképezi, ezért is vált a gyűrű az eljegyzés és idővel az egyházi házasságkötés kötelező szereplőjévé. (A katolikus, majd a református egyház már a 11. századtól megkövetelte az esketési szertartásban a gyűrű alkalmazását.) A 19-20. század fordulóján köves gyűrűket ajándékoztak eljegyzési gyűrű gyanánt, melyeket általában 3 színes üvegkő díszített. Eleinte a türkizkék volt a divat, majd felváltotta a kék-piros, a kék-zöld, majd a piros-zöld színű háromköves gyűrű.

Régen nem volt mindenkinek lehetősége jegygyűrűt vásárolni, ezért szokásba jöttek az esküdőgyűrűk, melyeket a szegényebb réteg a jómódú falubeliektől kért kölcsön arra az egy alkalomra. Manapság az eljegyzési gyűrű általában egy vagy több gyémánt ill. cirkónia köves díszes karikagyűrű, melyet a leány komoly szándékú udvarlójától kap, mely eljegyzéskor hazánkban legtöbbször a bal kéz gyűrűs ujjára kerül.

Az esküvői gyűrű/karikagyűrű:

A 18. század végére Angliában az Anglikán egyház szigorú puritánságra ösztönző hatása lassanként hozzánk is beszivárgott, ám hazánkban csak az első világháborút követően kezdtek el díszítésmentes karikagyűrűt alkalmazni, eleinte ezüstből, majd hamarosan aranyból. A középkor végéig csak a menyasszony kapott és viselt gyűrűt, mert ez volt a „foglaló”, amivel magához kötötte a vőlegény a menyasszonyt. Csak a 16. századtól vált bevett szokássá, hogy a vőlegény is kapott gyűrűt a menyasszonytól, és az eljegyzéskor majd az esküvői szertartáson is kölcsönösen húztak gyűrűt egymás ujjára. Miután elterjedt szokássá vált a sima karikagyűrű viselése, napjainkban a vőlegény már nem csak egy karikagyűrűt, hanem egy díszgyűrűt is vesz a kettő dísztelen mellé. Az ún. kísérőgyűrűt eljegyzéskor a menyasszonyának a bal keze gyűrűs ujjára a karikagyűrű fölé húzza, hogy az le ne csússzon az ujjáról. Ugyanez a gyűrű az esküvőn már a menyasszony jobb kezének negyedik ujjára az ún. gyűrűsujjra kerül és utána is ott viselik. Gyűrűviselési szokások: Annak idején amikor még csak a szertartáshoz használták a jegygyűrűt fel sem merült a viselés kérdése, hiszen a paraszti ruházat elemei jelezték a jegyes vagy házas állapotot. Pl: menyasszonyi „vállpántlika” vagy asszonyi fejkötő. 

A kapott gyűrűt eltették emlékbe, vagy láncra fűzve a nyakukba akasztották. Később mikor már elfogadott volt a gyűrű kézen viselése, rögtön egy hiedelem is kapcsolódott hozzá. A gyűrűvel eljegyzett menyasszonyok óvakodtak attól, hogy ujjukról lehúzzák a jegygyűrűjüket, kiváltképp attól tartottak, hogy valaki felpróbálja azt, mert az elvinné a szerencséjüket. Az ujjékszerek viselési módjának szokásrendje alapvetően kétféle volt. A rómaiaknál és a görögöknél a negyedik ujjra való volt a jegygyűrű, azonban a harmadik ujjon nem volt szabad viselni semmilyen gyűrűt, mert az trágárnak számított. Galliában és Britanniában viszont a harmadik ujj volt a gyűrűviselő, hozzá pozitív tartalmakat kapcsoltak, és a negyediken nem volt illendő gyűrűt hordani, mert azt szemérmetlennek tartották. A negyedik ujjat éppen ezért népiesen nevetlennek vagy neveletlennek is nevezték. A parasztság körében e régies kifejezést – nevetlen – negyedik ujjukra azért használták, mert illetlen, azaz neveletlen volt. Az ókori görög-római hagyományok meghonosodásával Európában az esküvői gyakorlat átalakult, miszerint az Atya, Fiú és Szentlélek után Áment is mondtak, eközben a gyűrűt a negyedik ujjra húzták. Egy 1886-os előírás óta szokás a gyűrűt egyenesen a negyedik ujjra húzni.  Napjainkig fennmaradt értékrend szerint a negyedik ujj a gyűrűs ujj, azzal a téves indoklással, hogy a bal kéz negyedik ujjából közvetlenül a szívhez vezet egy ér, tehát ez az ujj kiváltképp alkalmas a szeretettel, szerelemmel kapcsolatos gyűrű viselésére. E téves képzet azóta bonctanilag is megcáfolták, mégis máig él ez a hiedelem.

Már csak egy érdekességet tartogatok végszóként. Vajon hogyan tudták egykor a legények kiválasztani a megfelelő méretű jegygyűrűt? Megkérték a leányt, hasonlóképpen: „kérem küldjön nékem azon ujárol egy mustrát, mellyen az én töllem adando gyűrűt viselni fogja, hogy én Vasárnap Pétsre menvén el készitethessem – talán lészen valami ször gyürü, vagy más akár mi bizonyos…”1828-ban írta Dél-Dunántúlon menyasszonyának az uradalmi számtartó vőlegényjelöltje, oroszhegyi Vass József. Vélhetően egy lószőrből font gyűrűt kaphatott válaszul mintának, amit akkoriban gyakran használtak ilyen célra Európában.

Források:

mek.oszk.hu ,  sokszinuvidek.hu , mek.niif.hu

Antusné Ercsényi Ágnes: Lakodalmi szokások Mátkaság, menyegző

Nagy Janka Teodóra: A nőrablástól a háazsságkötésig

Balogh Jánosné Horváth Terézia: Ezen gyűrű kerek, és se vége, se hossza nincs

Kérdésetek van? Küldjetek üzenetet!

Kérlek, kövess engem!

mariann@happynessfactory.hu

06 70/389-0060