Szülői akarat

Régi idők paraszti közösségeiben egy-egy házasság hosszabb idő: hónapok, de olykor évek folyamán jött létre. Az ezért tett szokáscselekmények egész sort, láncolatot, a házasságkötés szokáskörét alkotják. Ez a jövendőbeli keresésével, kiválasztásával kezdődik. A párválasztásról a múlt században szinte kizárólag a szülők döntöttek, akik elsősorban a gazdasági érdeket és rangot nézték a házastárs megválasztásánál. A gazdasági érdek azért volt fontos számukra, hogy egyben maradjon a földterület. A rang pedig a származást, a jellemet és a vagyont volt hivatott betölteni. A fiatalok az egymás iránti vonzalmuk érvényesítésére próbáltak törekedni kisebb nagyobb sikerrel. Közülük erre a legénynek volt esélye, a leányhoz nem illett a kezdeményezés, el kellett fogadja szülei választását. 1827-ben így írta le a párválasztást egy alapos megfigyelő a Gömör megyei parasztok körében: „A’ házasságokat ő köztök nem az előre való ismeretség, nem a hajlandóság és szerelem szövi, hanem a’ Szülék’ önnön kényök ’s kinézésök szerént alkotják. 

Bár mint ismerjék ’s szeressék is egymást két fiatalok, annak a’ jövendő házasságra nézvést semmi következése nincs, hanem a’ kit a’ végre a’ Szülék választanak, azzal kell megelégedni és egybeházasulni. Szintúgy kinézik ők, mint a’ legspeculánsabb előkelő emberek, melylyik lesz, nem a’ legényre vagy leányra, hanem az ő önnön házi állapotjok’ nevekedésére, vagy egyéb világi czél ’s haszon’ előmozdítására nézve a’ legjobb partie, a’ mit ők, minthogy jártokben-költökben minden illyes dologra figyelmetesek, és önnön házoknál is minden köztök megfordúló vidéki emberektől szeretnek szorgalmatosan tudakozódni, könnyen kitanúlhatnak. Ekkor osztán, ha hatodik faluban lakik is az ő inyök szerint való leány, elmennek oda egy-két jó embereikkel a’ legény nélkül, ’s előadván, mint hatott nékik is fülökbe ez ’s ez becsületes leány’ híre, és a’ magok’ házi állapotját is dicsérve leírván, felveszik Ádámtól, vagy az Eliézer históriájától hosszú beszédjeknek textussát, ’s szépen megkérik a’ leányt. Ha a’ másik félnek tetszik az ajánlás, ez is hasonló hosszú {7-43.} beszéddel elfogadja azt, (a’ leány ekkor nincs jelen, hanem az anyjával együtt, a’ ki azonban nem mulatja el az anyai örvendő híradást és buzdítást, kívül a’ kamrában van, és a’ dolog ottbent csak férjfiak közt foly), – azzal meghatározzák a’ kézfogás napját, ’s elvégzik pályinka közt az egész egybekelést. Haza menvén a’ szüle, tudtára adja fiának, millyen jó, millyen alkalmas személyt választott neki jövendő házastársul, ’s mint fog az által gazdasági dolgok fellyebb emelkedni, – ’s ezek ellen a’ fiúnak nem szabad szóllani, vagy ha szóll, sikertelen minden beszédje, mivel annak kell meglenni, a’ mit az öregek magok közt elvégeztek. – Láttam olly meny-asszonyokat, a’ kik sírva mentek a’ szent hitre, láttam bús és kedvetlen vőlegényeket, ’s midőn a’ szüléknek szemekre hánytam ezen illetlen erőltetést és érzékenyen festettem annak veszedelmes következéseit, csendes vérrel hallgatták szavaimat, ’s mosolyogva felelték: »Ej, majd megjön az; én is úgy voltam, mikor elvettem a’ feleségemet, még is összetörődtünk«! – ’s valóban úgy is találtam ezen siránkozó mátkákban is, hogy összetörődtek. Illyen az áldott szokás! kivált a’ megrendíthetetlen ősi falusi szokás” (Balogh S. 1827: 38–40).

Leányvásár

A házasságkötés idejének elérkeztét az apa, nagycsaládokban pedig a családfő – a házasuló nagyapja, vagy dédapja – állapította meg, s mintegy kötelező felszólításként közölte azt a házasulóval. A közlés történhetett jel adásával is. „Az atya, mint egy pátriárka, maga határozza el, mikor lett alkalmassá fia család-alkotásra. Miután tehát az év áldásait betakarították, ősszel az apa fiának egy tallért ad, s ezáltal tudtára adja mintegy, hogy magának nőt vehet”. Pécsváradon volt olyan vásár, ahol szokás volt házastársat keresni. Az itteni fiatalok a falvak alacsony lélekszáma miatt nem találhattak községen belül olyan párt, aki nem tartozott a rokonságukba. Ezért ősszel, amikor a nagy kerti-szántóföldi munkák véget értek, meghívták a távoli rokonokat a környékbeli falvakból, a Mecsek északi völgyeiből is, hogy alkalmat teremtsenek a fiataloknak az ismerkedésre. Az édesanyák gondosan felöltöztették eladósorba került lányaikat, hiszen a viselet a család anyagai helyzetét, a lány várható hozományát is tükrözte. A ruházatuk akár 20-25 kilogrammot is nyomott, nem volt egyszerű mozogni benne. A leányzó megkérte az anyját: „Édösanyám, indítsa el a faromat!”, s a meglendített szoknyákkal könnyebben léphettek.

A lányok fel alá sétáltak, összekapaszkodva az utcán, „karikába” álltak, daloltak és táncoltak. A karikázó helyi jellegzetességként maradt fenn. A legények megnézhették a lányokat, kiválaszthatták a szívüknek kedvest, akivel az esti bálban kicsit közelebb is kerülhettek egymáshoz. Az ilyen vásárok neve leányvásár volt. E hagyományra építve napjainkban is elérhető egy programsorozat, mely évente megrendezésre kerül Pécsváradon: http://pecsvaradileanyvasar.hu/programok-2021/ A szerelem két fiatal között nem vezetett szükségszerűen házassághoz. Ugyanis kiváltképp a jómódúaknál, a gazdáknál a szülők hasonló szinten élő párt kerestek gyermeküknek, sőt emelkedést vártak a házasságtól. Ebben a körben volt a legnyomósabb a szülők akarata, melyet nem egyszer házasságszerző/kerítő asszonyok rábeszélése is megerősítette. Erre szokták mondani: „Mire az Isten észreveszi, két vénasszony összeteszi.” A párválasztásban azonban a szülőknek sem volt korlátlan szabadságuk. Elsősorban a közeli rokonok házasságára vonatkozó tilalmat kellett betartaniuk. A házasulandóknak legalább a serdülőkoron túl kellett lenniük és fontos volt, hogy korban is egymáshoz passzoljanak. A legénynek illett néhány évvel idősebbnek lennie. Kötötték őket vallásuk előírásai, igyekeztek saját vallási körükön/felekezetükön belül párt választani. Ez gyakran jelentette egy-egy községben az azonos kultúrával rendelkezők összeházasodását.

Házasságjósló szokások

Akkoriban természetes volt, hogy a legénynek engednie kellett apja akaratával szemben. A legkisebb döntési lehetőségük azonban a lányoknak volt: őket választották. A lányok választása mindössze abban merült ki, hogy szüleik vagy a legény döntését elfogadták. Kivételes esetekben lehetett csak a lány választása meghatározó. Így érthető, hogy a leányok jóslásokhoz folyamodtak, hogy megfejtsék ki mellett élik majd le életüket. Megpróbálták jövendő életüket varázsló cselekményekkel befolyásolni. Kitüntetett napja volt az ilyen cselekményeknek András napja, november 30-a, a legjelentősebb házasságjósló, varázsló nap.

Többnyire a lányoknak magányosan, titokban kellett ezeket a praktikákat elvégezniük. Próbáltak álomból jósolni. A párna alá használt férfiruhaneműt rejtettek, és egész nap böjtöltek. A jövendőbeli megálmodására utal a hajdúszoboszlói mondás: „Aki böjtöl András napján, Vőlegényt lát iccakáján.” (Barna 1979: 119) Eresz rázással is próbáltak jósolni. A zsúpfedeles házak ereszét megrázták, s a kötényükbe hulló magból jósoltak: „Ha a lány kötényébe búzamag hull, jómódú legény veszi feleségül, ha rozsmag, akkor szegény legény lesz a férje, ha pondró hull bele a zsúpszalmából, még a következő évben teherbe esik” (Ujváry 1975: 68). Szokás volt néhol az is, hogy az éjféli misére induló lány előbb odament a sertésólhoz és többször megrúgta az ajtaját. Ahányadik rúgásra a sertés sírni, röfögni kezdett, a leány annyi esztendő múlva ment férjhez. Luca napján a leány 13 cédulára 13 legény nevét felírta majd lezárta őket. Minden nap egyet olvasatlanul elégetett, az utolsót, ami megmaradt karácsony estéjén vacsora előtt bonthatta ki. Lázas izgatott­ságot érzett, ami a leányszívet igazán dobogásba hozta: ezen az utolsó cédulán volt a jövendőbelijének neve.

A közös jóslások többnyire a fonóban történtek – ólomöntéssel, gombócfőzéssel. Az ólomöntésnél az öntvény alakjából a jövendőbeli foglalkozására következtettek. pl: huszársarkantyú – huszár legény. A gombócokba egy-egy férfinevet rejtettek, amelyik főzés közben elsőnek jött fel a víz tetejére, az lett az illető férjének a neve. A fonóban párosító dalokat énekeltek, ügyességi (pl. fonóverseny) és utánzó játékokat is játszottak. Egyik ilyen utánzó játék volt a vonatozás: egymás mögött terpeszben ültek, jobbra-balra dőltek, s mondták: „megy a gőzös, megy a gőzös, ripeg, ropog a kereke…”

 

Leánylopás, leányszöktetés

A fiatalok igyekeztek a fonóban ismerkedni, próbálták szeretőjüket saját tetszésük alapján kiválasztani, azonban a szülői akarattal szemben legtöbbször nem jártak sikerrel. Ha a két fiatal valóban ragaszkodott egymáshoz akkor élhettek a leánylopás/leányszöktetés jogával. Ez az egyetlen hagyományos szokásjog által elismert megoldás volt a kezükben a nem kívánt házasságkötés ellen. A leánylopás általában a legény és a leány közös megegyezésével történt, akik szeretőkként jól megértették egymást, a szülői tiltás ellenére. Előfordult, hogy előre megállapodtak egy jeladásban. Este felé, mikor hallatszott a jel, a lány fogta a vízhordó korsót és indult ki a házból. Ekkor az utcán a legények elkapták feldobták a kocsira, ami ellen a lánynak illett tiltakoznia, sikítoznia még akkor is, ha maga is óhajtotta a szöktetést. A hangzavarra felfigyelve a lányos háztól azonnal a lány keresésére indultak, hogy visszaszerezzék még mielőtt a becsületén csorba esne. A megegyezve elszökők egy ismerősnél, jóbarátnál húzódtak meg, és mihamarabb megháltak. Ha egy leány házassága előtt veszítette el a szüzességét, azt mondták rá: „Leesett a koronája” vagy „olyan korsót tört el, amit nem lehet megragasztani”. A közvélemény ilyenkor már elítélte a lány hazavitelét. A szülők ettől függetlenül erőszakkal hazavitték a leányt, hogy megbüntessék.

Legtöbbször kegyetlenül megverték, mert a lány családjára nagy szégyen volt a lopás. Később a lopó legény felkereste a szülőket, azok pedig kénytelen kelletlen beleegyeztek a házasságba. Az ellopott leánynak nem rendeztek lakodalmat, fejdísz nélkül csak a tanúkkal szerényen ünnepeltek. Az erőszakos, a lány tudta nélküli leányszöktetés nem volt gyakori, hiszen az a lány, aki tudta, hogy pályáznak rá vigyázott magára, nem ment ki este vízért. Olyan is előfordult, hogy a leány szülei szervezték meg a saját lányuk ellopását azért, hogy megelőzzék a lány szegényebb szeretőjét vagy ha a lakodalom költségeit nem tudták viselni. Kölcsönös vonzalom alapján azok a fiatal párok kerülhettek össze, akiket szüleik nem tudtak a házasságkötéshez szükséges anyagiakkal ellátni. Ezek a maguk szegényei lehettek.

Források:

mek.oszk.hu,  arcanum.com,  sokszinuvidek.hu, mek.niif.hu, arcanum.hu 

Pápai Zsuzsa: Rang, párválasztás, közvélemény        Antusné Ercsényi Ágnes: Lakodalmi szokások Mátkaság, menyegző

 

Kérdésetek van? Küldjetek üzenetet!

Kérlek, kövess engem!

mariann@happynessfactory.hu

06 70/389-0060

Design: webolucio.net © Minden jog fenntartva!

 

Impresszum

 

Adatvédelmi irányelvek