Paraszti közösségek szokáskörei

A régi időkben a paraszti társadalmakban mindennek meg volt a rendje, a módja. A szokásoknak különösen fontos szerepük volt az élet 3 meghatározó állomásánál, melyek a születés, a házasságkötés és a halál. A három közül kiemelkedik a házasság, mint a férfi és nő életének beteljesülése, az élet továbbadásának lehetősége, az emberi élet csúcspontja. A régiek az élet szükséges körforgásának nagyon is a tudatában voltak. Ezért a paraszti közösségekben az élet úgy volt megszervezve, hogy azt családban, illetve párosan lehetett leélni. A férfi és a nő kapcsolatát szigorú szokások szabályozták, a közösség békéje és a család háborítatlansága érdekében. A szokásrendszer eligazítást, útmutatót jelentett számukra az élet szinte minden területén. Ez biztonságérzetet adott a fiataloknak és a szülőknek egyaránt. De mit is értünk szokáson? Azt, hogy a közösségben élő ember nem töretlen úton jár. Elődei nyomdokába lép, melyet gyermekei is követnek, azaz a környező társadalom követelményrendszere szerint lehet és kell cselekednie, különben kiveti magából a közösség. A szokás tehát biztonság és kényszerítő erő is egyben.

Az élet fordulóinak szokásai elősegítették, hogy az életben bekövetkező hirtelen változások ne érintsék hátrányosan sem az egyént, sem a közösséget. A szokások, a szülői minta segítettek az egyénnek elhagyni korábbi életformáját (lányságát/legénységét) majd átsegítették az új élethelyzetbe amikor menyasszonnyá/vőlegénnyé, majd feleséggé/férjjé vált.

A falusi gyermekek a felnőttek példáján láthatták, hogy a felnőtt emberek házasságban élnek. A család, a társadalom illendő életét megfigyelhették, tapasztalatokat gyűjthettek.  Már kisgyermek kortól arra nevelték a gyerekeket, hogy egymással idővel házasságot kössenek. A gyerekek – bevallom az óvodában még én is – gyakran játszottak családot, házaspárt is. Elfogadott volt, hogy a fiatalok az általános iskolát követően szakmunkásképzőt vagy szakközép iskolát végeztek, majd megnősültek/férjhez mentek és családot alapítottak.

„Ez az életnek a rendje, hogy az ember családot alapítson. Hát hogy nízett mán ki az a paraszt ember, amék nem tudta, hogy most mikor szántson, mikor vesse a búzát, mikor arasson. Mindennek megvan a maga rendje, meg ideje. Minden a maga idejében jó.  A házasság is. Hogy néz a ki, hogy mán mindenkinek van családja oszt én meg kimaradtam a sorbul. Ez a szokás. Nem jó az embernek egyedül élni. Nagyapáink, nagyanyáink, apáink, anyáink is így csinálták. Hát, hogy legyek én kivétel?!”

A fiatalok között a felnőttek egyengették a két nem kapcsolatát. Előfordult, hogy a szülők kiszemeltek saját gyermekükhöz korban és anyagi helyzetben hozzáillő gyermeket, s azután mintegy egymásnak nevelték őket.

Ismerkedési szokások

Az ismerkedésre, kapcsolatok kialakítására a fiatalok egész életrendjében megvoltak a megfelelő alkalmak. A fiatalság munkái közül többet szándékosan úgy szerveztek, hogy vagy legények-lányok együtt dolgoztak, vagy pedig a lányokat munka közben felkereshették a legények. Pl: A családi munkamegosztás szerint a nagylány feladata volt a vízhozás. Ez már magában rejtett némi magamutogatást, hiszen a lány naponta, esetleg többször is megtette az utat a falu szeme előtt korsójával a kútig, s onnan vissza. Ilyenkor kileshette a legény, aki találkozni, beszélgetni akart vele.

Ismerkedésre még jobb alkalomként szolgáltak a fonóházak, melyek egész télen át tartó munka mellett, a társas élet, a szórakozás színterét is nyújtották a leányok és legények csoportos, nyilvános találkozásának. A lányok délután gyülekeztek és az asszonyokkal együtt már fontak, mikor a legények megérkeztek. Ez felélénkülést hozott estefelé a fonóban. Orsó- vagy guzsalyszüretelés szakította meg a munkát: a legények egyszerre kapták el egy-egy lány orsóját, vagy guzsalyfejét.

 A leányok csak csókkal válthatták ki. A fonóból haza is kísérhették a legények a nekik kedves leányt. A fonók elősegítették a fiatalok ismerkedését, kapcsolatkötését, hozzájárultak a párok kialakulásához, s teret adtak a kapcsolatok ápolásának. A fonó e társadalomszervező funkciója hozzájárult ahhoz, hogy a kenderfonás elmúlását követően – még a második világháború után is – bizonyos ideig fennmaradjon helyenként.

A fiatalság szervezte, vagy fő résztvevője volt több, naptári, egyházi ünnepekhez kapcsolódó közösségi szokásnak, megmozdulásnak. Ilyenek voltak a farsangi felvonulás és bál, a kiszehajtás, a húsvéthétfői locsolás és bál, a májusfa állítás, a pünkösdi ladikázás, s különösen a Szent Iván-napi tűzugrás a nyári napforduló ünnepén. Továbbá az aratóünnep és a szüreti mulatság, az őszi–tél eleji ünnepek közül a lucázás, betlehemezés, lányok megéneklése, kántálás, aprószenteki korbácsolás jelentett még eseményt a fiatalok kapcsolatában.

Szépen fel volt építve az ismerkedés folyamata, az ünnepek egy folytatásos játék egy-egy láncszemét is alkották. Az udvarlás minden fázisa, helye és ideje is szabályozott volt, nyilvánosan zajlott, melyet tárgyi jelek sokasága kísért. Minden fázisnak saját jele volt, ami tükrözte a két ember közötti viszony állapotát. Ilyen volt a lányok részéről a bokréta-, zsebkendőadás, a zsebkendő rendszeres kimosása. Ez volt a viszonzás, amiért a legény meghívta a lányt az ünnepi táncmulatságokra. Ha az egyik láncszem kimaradt, akkor megszakadt az egész láncolat. „Nem táncoltattál farsangba, nem öntözhetsz meg húsvétba.”

Jelek, ajándékok

A legények ajándékai között szerepeltek díszes munkaeszközök: guzsaly, orsó, mosósulyok, kapatisztító – lehetőleg a legény saját munkája, mellyel kifejezte érzelmeit. Ezeket az eszközöket közös munkánál használták, az ezekkel végzett munka nyílt színvallás volt a legény iránti rokonszenvről, az ajándék komolyan vételéről. Az ajándékok a szülők és a paraszti közösségek minden tagja számára is eligazodást nyújtottak. A tánc ideje a vasárnap délután volt. A polgárosultabb falusi, mezővárosi közösségekben rendezett bálokra a lányok meghívással mentek, a legények kérték el őket szüléiktől.

A bálra hívás, bálra kísérés is a kapcsolat szorosabbra fűzésének fontos jele volt. Országszerte szokásba jött a századfordulóra a háznál való udvarlás. Amíg a lánynak nem volt komoly udvarlója a legények csapatostul jártak hozzá, majd a csapatból kivált egyetlen legény járogatott. Az udvarlásnak minden vidéken megszabott ideje és rendje volt. Az ilyen ún. legényes, legényjáró estékből kettő-három is volt egy héten. A legény a szobában a családtagokkal beszélgetett, a lánnyal pedig a kikíséréskor, aminek időtartama erre a célra sokszor meghosszabbodott. A házhoz járó udvarlók szobába való beengedése fontos lépés lehetett a párválasztás egyeztetésében a szülők és fiatalok közt. Gyakran kínos volt nemet mondani a kérőnek, ilyenkor tapintatosan kellett elutasítani. Ha nem volt a családnak kedvére való a legény, kiakasztották a cifra szűrét az eresz alá vagy a tornácra. Ezzel adták tudtára, hogy személye nem kívánatos. Abba a házba a paraszti élet szigorú rendje szerint többé nem volt szabad belépnie. Ebből ered a kitették a szűrét szólásunk.

A népi bölcsesség arra tanított, hogy nem érdemes túl sokat válogatni a kérőkben: akkor kell a lányt adni amikor kérik. A nagyon válogatós lánynak azzal kellett megelégednie, aki végül hajlandó volt feleségül venni. Hagyományos lakodalmi szokás volt, hogy a menyasszonyról éjfél tájban levették lánysága jelképét a pártát, haját kontyba felkötötték, azaz „bekötötték a fejét”. Ettől kezdve az asszonyokhoz tartozott, nem járhatott hajadonfővel, kibontott hajjal. Aki nem ment férjhez arra azt mondták „pártában maradt”. A paraszti társadalomban a 21-22 évesen még hajadon lány vénlánynak számított és megvetendő volt. Nem mehetett a lányok közé mert kinőtt közülük, az asszonyok közé meg azért, mert nem volt asszony. A közmondás szerint: Az öreglány olyan, mint a mesgyekaró: mindenki elkerüli.

Források:

mek.oszk.hu ,  sokszinuvidek.hu , mek.niif.hu/ ,

Pápai Zsuzsa: Rang, párválasztás, közvélemény

Antusné Ercsényi Ágnes: Lakodalmi szokások Mátkaság, menyegző

 

Kérdésetek van? Küldjetek üzenetet!

Kérlek, kövess engem!

mariann@happynessfactory.hu

06 70/389-0060